Egyetlen veled töltött percet sem sajnálok. Te vagy a legjobb, ami valaha történt velem. De azt kívánom, bárcsak ugyanez lehetnék én neked
Amikor azt mondtam beléd estem, nem csak megbotlottam és beütöttem a térdem. Olyan volt, mint lezuhanni egy hét emeletes épületről, és annak ellenére, hogy az egész testem zsibbadt, amíg végre érintettem a földet, nem éreztem semmi mást, csak a tiszta és visszavonhatatlan szeretetet az iránt az egy iránt, aki le lökött. Irántad.
Az érintése a bőrömön olyan érzés, aminek nem szabad emlékké válnia.
Megtudtam valamit a szívemről. Megszakadhat. Darabokra törhet. Megkeményedhet és jéggé fagyhat. Megállhat. Teljesen. Millió atomra hasadhat. Felrobbanhat. Elpusztulhat. Tudod, mikor kezdett el újra verni? Amikor kinyitottad a szemed.
Még hajnali háromkor is, félálomban, képes volt érzelmek ezreit elindítani bennem.
Azt mondom magamnak: Ne izgulj! Minek? Úgysem felelhetsz meg Mindig mindenkinek.
Mert a múltunk a lényünk része. És te is a múltam a része vagy. Ezzel együtt a lényem része. A legszebb emlékeim hozzád kötődnek.
Néha csak épp annyira hiányzott, hogy teljesen tönkretett.
paradoxon végre készen állok egy új kapcsolatra, de ha bárkinél érzem, hogy idővel lehetne több köztünk, késztetést érzek arra, hogy lekoptassam, mielőtt úgy igazán megkedvelném.
Az önkínzás új formájára szottyant kedvem: a reménykedésre