Frank Herbert szavaival élve: „Igazi befejezés nincsen. Csak valahol abbahagyod a történetet.“
Az önkínzás új formájára szottyant kedvem: a reménykedésre
Mert a múltunk a lényünk része. És te is a múltam a része vagy. Ezzel együtt a lényem része. A legszebb emlékeim hozzád kötődnek.
paradoxon végre készen állok egy új kapcsolatra, de ha bárkinél érzem, hogy idővel lehetne több köztünk, késztetést érzek arra, hogy lekoptassam, mielőtt úgy igazán megkedvelném.
és ha megkérdik, nekem ki voltál, csak egy szám, amit többet nem hívok már...
menni akartál, de ha egyszer még, az életed nélkülem nem lesz szép,
akkor emlékezz,
mindig ott voltam, és a hiányom senki sem pótolhatja, eltűntél és alkalmam sem volt búcsúra...
A legnehezebb dolog, amit valaha is tettem, az volt, amikor elsétáltam még mindig őrülten szerelmesen beléd.
Imádom, amikor az égbolt látványa kiemeli saját jelentéktelenségemet.
A legkeserédesebb pillanat az, amikor rájössz mennyire fog hiányozni egy pillanat miközben átéled.
Már túl késő, hogy elmondjam, mennyire imádlak, Már hiába hangzik el százezre imáknak, Már hiába sírok, már hiába várlak, Nem tehetek semmit, a szívembe zárlak. Már hiába kívánom, hogy bár ne így lett volna, Megszeretted őt, nem te tehetsz róla, Ő is imád téged, jobb lesz, ha belátom, Nem voltál és nem leszel több, mint egy szép álom.
Mintha az ő csókja képes lett volna begyógyítani a szívemen ejtett sebeket.