A Halál Mosolyogva Nézett Az Élet Szemébe

az a gyerek voltam, aki legszívesebben

körülölelte volna az egész világot,

most az a felnőtt vagyok, aki

nem hagyja, hogy megöleljék

néha a barátok olyanok, mint a víz

kifolynak az ujjaid között, eltűnnek,

visszacseppennek a folyóba, ahonnan jöttek

de talán az igazi barátaid benned élnek,

nem véletlenül van a tested több, mint fele vízből

adventi naptár

22. ablak

csak hívd fel karácsonykor és mond, hogy szereted,

mert egyszer rá fogsz jönni, hogy elkéstél

és egy tengerni könnycsepp sem fogja már

visszahozni egy ölelésnyi időre

néha úgy érzem egésznap a temetőben

járkálnék legszívesebben

beszélgetnék a holtakkal

megkérdezném milyen az élet,

ha tényleg senki nem vesz észre

ha valóban szellemmé válnék

átsétálnának rajtam az emberek

elmennének a sírom mellett

és senkinek nem lenne fogalma arról

hogy nem mertem tovább lépni

és itt ragadtam

talán találkoznánk mégegyszer utoljára,

de valószínűleg benned meg volt

az a fajta bátorság, amit én nem örököltem

és mertél tovább menni az ismeretlenbe

egy sírra virágot tenni a világ legfájdalmasabb dolga

én csak meguntam, hogy mindig én várok másokra

meguntam, hogy kioktatnak, mintha nem tudnék semmit

komolyan meguntam, hogy kihasználnak és hülyének néznek az emberek

A “túl hosszú sztori”-k sose hosszúak, egyszerűen csak nehéz őket elmesélni.

olyan nagy színész vagyok,

oscart érdemelnék,

amiért nem veszi észre senki,

a feketeséget bennem

az emberek boldognak látnak

szerintük mindig csak mosolygok,

ami csak azt jelenti, hogy kicsattanok

az örömtől

pedig évek óta feketeségben állok

a barátokban való csalódás azt eredményezi,

hogy egy idő után helyettük maguknban csalódunk,

mert az egyszerűbb és fájdalommentesebb