Veled álmodtam.

A mostani időjárás kicsit hasonlít az én hangulatomhoz is; néha ilyen, néha olyan.

Valamiért ijesztő. Félek hogyha csak egy pillanatra is megajándékozom magam a boldogsággal, akkor egyszerűen összedől majd a világ és azt nem biztos hogy túlélném.

- Vámpírnaplók (The Vampire Diaries)

Talán az volt a probléma, hogy sosem láttál így, a ragyogó napfényben állni, arccal a Nap felé, hagyva, hogy a hajamat is arany fényre fesse, ahogy összeborzolja a szél.

Sosem láttál a kedvenc zenémre tombolni és egy liter fagyit megenni.

Sosem láttad, ahogy csapkodok a kezemmel ha valami olyanról beszélek, amit megszállottan imádok.

Sosem láttad, milyen boldog vagyok.

Hogy milyen boldog tudok lenni.

Te szomorúnak láttál és sötétnek, hidegnek.

Tudom, hogy azt hitted, ez az ami megfogott, a vörös és a fekete keveréke, ahogy csatát vívnak a viharfelhők a fejem felett, hiszen ősz volt akkor is.

Talán bántotta volna a szemed a fény, nem is akartál többnek látni egy árnyéknál.

De én vagyok a tavaszi nevetés, ahogy újra virágba borulnak a fák.

A kisgyerek a buborékfújóval.

A szél, ami az arcodba fújja a virágok illatát.

Én vagyok a boldogság és az újra kezdődő élet, bármilyen hideg volt is a tél.

Lily Midwinter - Ezt még elmondanám

Néha még levegőt venni is nehéz

Annyira utálom magam

Csak sírnék, de nem jön,

Ellenben a hányingerrel

Negyven szálka akad a torkomra

És tanácstalanná tesznek

Nem tudok másra gondolni, csak rájuk

Hogy megint ott vannak,

Mert utálom magam.

Szeretném szeretni magam.

Szeretném elfogadni magam.

Szeretnék jól lenni végre.

Ha bizonyítani szeretnél, itt a lehetőség. Keress, hívj fel, akarj, kérdezz és beszélj hozzám. Ne várd el, hogy egyik pillanatról a másikra legyen jó kedvem. Nevettess meg, mesélj a napodról. Mutasd a szemedben lévő csillogást, mint azelőtt. Legyél kitartó, tegyél azért, hogy a bizalmam a kezedben legyen. Törődj velem, és szánj rám időt. Ezek csak apróságok, de ha nem vagy hajlandó tenni értem, akkor meg sem érdemelsz.

Ma reggel ébredés után szinte pusztító, elemi erővel tört rám a hiányod. Jó ideje nem éreztem már ezt, így szinte letaglózott az érzés. Egy pillanatig szerettem volna azt hinni, hogy csak egy rémálomból riadtam fel, hogy csak álmodtam az elmúlt heteket, hónapokat, és mindjárt érkezik a szokásos ‘Jó reggelt!’ üzeneted. 

De az már soha nem fog jönni. Soha nem szól majd az a hang a telefonon, amit hozzád állítottam be. 

Annyira fájdalmas volt ez a reggel, hogy még csak kikelni sem bírtam az ágyból. Az oldalamra fordultam, összehúztam magam egész kicsire és sírtam. Olyan rég nem sírtam már. 

Legszívesebben egy késsel felhasítanám a mellkasom és kitépném a szívem, ásnék egy mély gödröt és beletemetném, hogy soha többé ne kelljen semmit sem éreznem.

Azt hittem, már túl vagyok rajtad, de úgy tűnik, mégsem.

Olyan ez, mint a corona: hullámokban jön a hiányod, a fájdalom. És nem tehetek ellene semmit.

“Csak egy pillanatra félre tennéd a büszkeséged? Egy pillanatra elfelejtenéd, hogy mit gondolnak a barátaid? Egy pillanatra tennél úgy mintha rajtunk kívül senki más nem lenne? Na abban a pillanatban nézz bele a szemembe és mondd el mit érzel…”

“nekünk, nőknek van egy nagyon rossz szokásunk. ha nagyon szerelmesek vagyunk, képesek vagyunk pici szikrákból táplálkozni, amiket tűzzé nagyítunk, és sokkal többet látunk a dolgok mögé, mint amennyi valójában ott van. sokszor egy pillantás, vagy egy érintés levesz minket a lábunkról, és félreértjük az egészet. aztán ami még rosszabb: elkezdünk gondolkozni rajta.”

—