még mindig én vagyok
a meder, és te a patak.
kitöltesz.
Szerelembe esni és szerelmesnek lenni, teljesen más. Amikor szerelembe esel, egyszerűen megbolondulsz. Azt akarod, hogy a tiéd legyen, minden porcikáddal vágysz rá. Beleőrülsz az érzésekbe, a szenvedélybe... Nem akarod őt mással látni, azt akarod, hogy csak a tiéd legyen, senki másé.
Viszont amikor szerelmes leszel, csak azt akarod, hogy neki jó legyen. Persze féltékeny vagy mindenkire, aki a közelébe megy, de nem mutatod, mert tudod, hogy ő így boldog. Szereted, ha mosolyog, ha nevet, ha örömkönnyek csorognak végig az arcán... És nem szeretnéd ettől megfosztani. Mert szereted, és ő a mindened. Mint egy elképzelhetetlenül varázslatos álom.
- Bazdmeg, engem nem lehet szeretni, vagy mi az Isten?? - teljesen kiakadtál, mert Ő nem szeret viszont. Én tudtam... Tudtam, hogy ki fog használni téged.
- De. Lehet... - nem tudtam, mit kéne mondanom.
- Kösz, ezt jól megerősítetted - förmedtél rám, én pedig egy szót sem szóltam. Könnyekkel a szememben ültem, amikor pár perc elteltével higgadtan megszólaltál - Honnan tudod?
- Onnan, hogy én szeretlek. Mindennél jobban... - nagyot nyeltél, lehet meglepett, pedig tudtad. Nagyon jól tudtad, hogy szeretlek. Féltem, hogy nem kapok választ. Volt is féltenivalóm, hisz az nem igen jött. Javában kitört belőlem a sírás, amikor éreztem magam mellett besüppedni az ágyat. Két karoddal szorosan átöleltél.
- Miért sírsz édes? - kérdezted a hátamat simogatva.
- Te mondod, hogy szerethetetlen vagy. Fogalmad sincs arról, mennyire szeretlek, és mennyire komolyan is gondolom ezt a szót. Ő nem szeret, nem is érdemel meg téged, ne fuss utána. Én szeretlek. Csak ne esne ennyire nehezedre kimondani, hogy viszonzod... - néma csendben ültünk, te még mindig öleltél, de megtörted a csendet. - Szeretlek.
annyi a miért,
hogy az ok-okozat egyre kevesebbnek tűnik.
- adj teret.
- te vagy a tér.
sikítani akarok
”Zokog - s szép szárán könny csorog,
Mint halhatatlan gyöngysorok.„
- Edgar Allan Poe
arcomat csókokkal hinted be,
én pedig csak a távolba meredve, az embereket nézve, mosolyogva azon gondolkozom, hogy vajon miért én.
szép kis véletlen vagy.
az én véletlenem.
meg nem született, át nem gondolt gondolat vagyok a fejedben.
te nem tudod, hogy ott vagyok;
a tudatalattidban fel, s alá lopódzkodom.
⁰³¹Ketten megtörjük a műt. Mi vagyunk a vész.
vajon, hogyan szakad meg a szív?
csak eltörtik,
s elvérzik?