Ordít Minden Gondolatom,mégis Hallgatok.

Két pillanat

Tekintet találkozik. Hang elcsuklik. Gyomor összeugrik. Térd megremeg. Tenyér izzad. Tekintet félre. Torok köszörül. Nagy levegő. Lépés jobbra. Majd balra. Tenyerek össze. Tekintet vissza. Csak óvatosan. Szájak mosolyra. Szem csillog. Szív hevesen. Tenyerem tenyereden.

Idő megáll. Bárcsak örökre. Két pillanat. Az élet.

nem tudom hogy komolyan gondolod-e...hogy hogyan bízzak újra bennünk...nem tudom hogy szeretsz-e...vagy csak mert nincs más...nem tudom igazán csókolsz-e...vagy ölelsz...nem tudom hogy érzelemmel tettél mindent aznap este...nem tudom hogy mit higyjek...nem tudom hogy hazudsz-e nem tudom hogy azok a mosolyok igazak-e nem tudom hogy ahogy rám nézel őszinte vagy sem...nem tudom...tenned kell hogy újra bízzak benned és nem tudom hogy eléggé akarod-e...nem tudom hogy tényleg őszintén mondod hogy “neharagudj”,”szeretlek”...nem tudom hogy mit érezzek...

A mosoly mögött van az a rengeteg fájdalom amit soha senki nem fog tudni és megérteni

Nem egy új szerelemtől félek, hanem a régi fájdalomtól...

“Ennek a történetnek az a tanulsága, hogy nem számít milyen erősen próbálkozunk, nem számít mennyire akarjuk… néhány történetnek egyszerűen nincs boldog befejezése.”

Nem az a baj, hogy nem merem elmondani, hanem az, hogy nem tudom mi lesz ha elmondom.

Magabiztos. Biztos?

A tél utolsó széllökéseitől zörög a redőny. Csütörtök este, és csak nézek magam elé merőn. Újabb elszalasztott nap mögöttem. Magányra mázolt falak köröttem.

Megint nem mertem, megint nem tudtam. A lehetőség elől megint elfutottam. Hiba vádolni bárki mást. Tudom, én vagyok a hibás.

S ez a legszörnyűbb benne. A fejemben megvan mit kellene. De jött a csalódástól való félelem, a kétség, ismét úrrá lett rajtam a bénító sötétség.

Ma is úgy fekszem le, hogy majd holnap. Ma is megálmodom magam bátornak. Ez a mantra megy már mióta. Ha lehetne, önbizalmat vennék kilóra.

Érzések.

Basszus pár éve még nem tudtam felfogni, hogy hogy tudnak a fiatalok ennyit "drámázni". Akkor még minden annyira gyerekes és egyszerű volt. Vagyis annak láttam. Ma...ma pedig én is egy vagyok a "drámázó" fiatalok közül. Nevetek egész nap, gyerekesen megörülök, hülyülök a bárátaimmal, azt csinálok amit szeretnék és boldog vagyok... Aztán este...minden annyira más lesz. Őszintébb. Rájövök, hogy hiába játszom egész nap a "minden bajtól mentes, örült és önfeledt" lányt, este egyedül maradok. És nincs energiám nevetni, nincs energiám még mosolyogni sem. Csak egyszerűen elmegy a kedvem mindentől. Érzem, hogy fáradt vagyok, de nem fizikailag... Este a sötétben fekszem az ágyamban, folynak le az arcomon a könnyek, gyötröm magam a "mi lett volna ha...?" kérdesekkel...

Annyira vágyok a szerelemre, hogy belevetem magam az első srác karjaiba aki érdeklődik irántam és utánna folyton azon kattogok, hogy tényleg helyesen döntöttem, tényleg szeretem? Tudom, hogy ezen egy pillanatig sem szabadna gondolkodom...tudom. De ne mond, hogy te még soha sem bizonytalanodtál el, mert féltél...a következményektől? Attól, hogy mi lesz ha menthetetlenül beleszeretsz...de nem is ezzel van a gond. Hanem, hogy semmi garancia sincs arra, hogy nem veszíted el...ha pedig Ő a mindened és elveszíted...hát igen. Akkor nem marad semmid. SEMMID.

Pár éve még azt hittem, hogy a szerelem csak gyerekes rajongás egy fiú (vagy lány) után... De most már tudom, hogy közel sem az.

Régen azt hittem, hogy a barátság örök. Ma már tudom, hogy minden mulandó. De mégis görcsösen próbálom megtartani azt ami már régen elveszett. Olyan barátságokat akarok helyrehozni ami csak nekem fongos...csak egy oldalú...

Rettegek a változástól.

Fiatal vagyok. Összetört, mint a legtöbb tini. És próbálom magamat helyre hozni, mint a legtöbben. És ez elveszi minden energiámat... szóval nem lepődöm meg, hogy este sírva alszok el, hogy érzem a fáradságot de kétszer olyan lendülettel edzek, hogy probálok menekülni a problémák elől, hogy magamban tartom ha valami fáj. Mert egyszerűen nincs energiám, hogy elmagyarázzam valakinek, hogy mi a baj (legtöbbször magam sem tudom). Nincs már energiám semmire sem. Csak helyre akarom hozni magam, hogy élhessek. És azt hiszem, hogy meg tudom csinálni. Hosszú lesz, fájni fog, de meg tudom csinálni!

És te is meg tudod csinálni!❤️

— tokeletes-mumosoly

Önpusztítás

Mindig mindent túlgondolni. Ebbe fogok megbolondulni. Jó a kedvem? Rontsuk el, Soha meg nem valósuló forgatókönyvekkel!

Elkések és megbámulnak, A mosolygók rajtam virulnak. A vizsgán elhasalok, A versenyen lemaradok.

Belelátni minden mosolyba a nagy Őt, Fejben már tervezni az esküvőt. Beleszeretni mindenkibe öt perc után, Elragadtatni magam idejekorán.

Ebből lesz önmarcangolás és félelem. Ezzel baszom el a szerelmi életem. Miért csinálja az elmém ezt vélem? Mintha én lennék a legnagyobb ellenségem.

Vajon Ő is ugyan annyit gondol rám mint én rá?