tudod miért vagyok igazán dühös?
mert a sok “barátom” közül te voltál az egyetlen,
aki tényleg találkozott is az apukámmal
nem csak mondja, tudja milyen volt
és képes voltál a halála után átnézni rajtam,
mert nem érdekelt téged, hogy vagyok
nem voltam eddig bosszúálló típus
de miattad átgondolom, mit tehet egy
csalódott ember valaki olyannal, mint te
-részlet egy levélből, amit sosem fogok megírni
a lehetetlen igenis lehetséges
csak nem mindig pozitív értelemben
rémálomra keltem fel ma, de rájöttem,
hiába ébredtem fel, néha a valóságban
is folytatódnak a szörnyűségek
azt mondják ne sírj
találkoztok még a
mennyben
de mi van akkor,
ha két különböző
mennyben hittünk
mindketten?
van egy átjáró
egyikből a másikba?
vagy fogjam fel végleg,
hogy elmentél és
soha többé nem jössz vissza?
az a gyerek voltam, aki legszívesebben
körülölelte volna az egész világot,
most az a felnőtt vagyok, aki
nem hagyja, hogy megöleljék
nem tudom elmondani, hogy...
mennyire hiányzol
és mennyit gondolok rád
hányszor sírom el magam
mennyiszer küszködöm az alvással
mennyire szorít a mellkasom nappal
és hányszor pánikolok
mennyi mindennél gondolok arra,
hogy majd otthon elmesélem neked
és minden alkalommal kényszerítenem kell
magamat arra, hogy emlékezzek,
te már nem vagy
hajlamos vagyok azt hinni,
hogy még mindig élsz
csak épp utazgatsz,
majd egyszer haza térsz
és én várni fogok rád
annyira szeretem néhány emberben azt, hogy másban csak a hibákat látják meg, magukban meg a legnagyobb hibájukat is tökéletesnek vélik.
nem baj, ha szereted magadat, és nem látod hibáknak azokat, amiket mi ( többiek ) annak hiszünk
de attól még nem kellene mindenkiben hibát keresni és ezzel megpróbálni tönkre tenni őket
kedves, senki sem tökéletes, és olyan hibákat felnagyítani, amin az adott ember dolgozni és javítani próbál, az undorító.