A tüdőnkben van úgy egy liter levegő, amit bármennyire erőlködjünk is, soha nem tudunk kifújni, de ha meghalunk, önként és önkéntelenül a világra szisszen, mintha belesúgna valamit egy halhatatlan fülbe. Ha születésünk óta ugyanaz a liter poshadna belénk, és nem cserélődne percről percre, mint ahogyan cserélődik, ez volna -suttognám- a lélek.
Mennyivel könnyebb lenne kertelés nélkül beszélgetni egymással. Nem ködösíteni, ha mondani vagy tenni akarsz valamit. Nem hablatyolni össze-vissza mikor vallani kell. Csak kimondani a dolgokat úgy ahogy vannak. "Szeretlek", "Tetszel", "Jól áll neked ez a ruha", "Ez nem a te színed", ... , "Megcsaltalak", "Már nem érzem ugyanazt és nem hiszem hogy ez változna" stb.
Mennyivel sokkal egyszerűbb és könnyebb lenne az élet, ha őszinték lennénk és nem fecsérelnénk a kelleténél tovább egymás idejét...
Bemész a házba, ami oly sok szép emléket idéz fel benned.
Bemész és...már senki sem vár rád odabent.
Senki sem kérdezi meg; hogy vagy, milyen volt a heted, hogy érzed magad.
Mert az a ház, nem azért volt kedves neked, mert szép volt vagy tetszett a kinézete.
Hanem mert aki benne élt, az tette azt a helyet különlegessé.
Bemész a házba, ami oly sok szép emléket idéz fel benned és...már senki sem kérdez felőled odabent a szobában.
"If reincarnation is real I wonder how many people stare at their own art in museums, listen to their own music they made in a different life and read books they don't remember writing"
@themachomoron
Es esperar
My heart refuses to let you go.
— Langston Hughes