.

.

.

.

Néztem,

bámultam a

mellettem elfutókat,

az iramot diktálókat,

a célratörőket,

a reménykedőket,

a sziklakemény akarókat,

álltam hát mögöttük,

figyeltem utánuk,

folyton csak utánuk…

Most bennem,

ott benn,

a lélek mélyén

sír,

zokog,

néha felüvölt

a

lemaradás.

a ruhavásárlás "tanulságai":

- a megmaradt/gyarapodott karantén-narancsbőrt az ember testén még inkább kihangsúlyozza a próbafülke fénye

- a már említett világítás a maradék meglévő illúziómat is sikeresen elpusztította: a szűk ruha alatt a bugyi vonala, legyen az akármilyen szuper varrásmentes is, szintén átlátszik a gyűrődések miatt

- továbbra sem tudom, hogy hány kiló +/- kellene, hogy végre elviselhetően érezzem magamat a bőrömben

Yellow is the Colour of Love

Irreversible (2002)

Enter the Void (2009)

Love (2015)

dir Gaspar Noe

dear body,

thank you for continuing to love and support me after all i put you through.

i promise i’m going to take good care of you now.

love,

me

kéztartás vs mancstartás

az uborkák tompa zaja

ősz van, délután, és nem vettem észre, de belőlem is egy 51éves Oravecz lett.

Nyár van, délután, a teraszon ülök, a napernyő alatt, ötvenegy múltam, és magam vagyok, most már egészen és visszavonhatatlanul, anyám, apám a temetőben, fiam elpártolt tőlem, húgom más világban él, unokatestvéreim, rokonságom Kanadában, és elhagyott az utolsó nő is, kit még képes voltam szeretni, a műanyag asztalon könyv, de ritkán olvasok, nem érdekel már igazán, mi a könyvekben van, visszeres lábam kinyújtom, vállam előreejtem, bal kezemet ölembe teszem, jobbomat a szék támláján nyugtatom, foltosak, enyhén reszketnek, és úgy megváltoztak, hogy alig ismerek rájuk, de nem törődöm vele, sem a többi csúf, külső jellel, enyhe északnyugati szél fúj, valamelyest mérsékli a hőséget, és kellemes tarlóillatot hoz Szárazrét felől, hátam mögött a kis ház, melyet építettem, és melyhez annyi reményt fűztem, azon túl az út, az új, az idegen falu, néha elzúg egy autó, és a Tarnán túli háztáji földekről idetéved egy-egy emberi hangfoszlány, vagy az uborkák tompa zaja, amint a szedők a vödörbe dobják őket, köröttem tücskök ciripelnek, szöcskék reszelnek a kiszáradt fűben, és lentről, a kertből felhallatszik a kukoricalevelek szüntelen susogása, különben csend van, én is hallgatok, nem sírok, nem ordítok, pedig fáj, pedig most történik velem a legnagyobb galádság, mi emberrel történhet, most kerít be végképp a magány, de uralkodom magamon, csitítgatom szívemet, és igyekszem férfiasan viselkedni, nincs értelme a nyüszítésnek, tiltakozásnak, kapálózásnak, már minden eldőlt, senki, semmi nem segít többé, mégsem ölöm meg magam, nem vérezek, szennyezek össze semmit, nem hagyok magam után mocskot, rendetlenséget, nem volna már hozzá bátorságom, de egy pisztolyt azért talán beszerzek, szeretném érezni fémének hidegét, szerkezetének felülmúlhatatlan célirányos egyszerűségét, egyébiránt az időre bízom a feladatot, az öregség végzi majd el helyettem a piszkos munkát, vagy megszán valami nem túl fájdalmas, nem túl hosszú gyógyíthatatlan betegség, és elvisz egy tavaszon vagy őszön.

(Oravecz Imre: Pihenő)

vissza ahol 5 égtáj van, a kockának meg 9 csúcsa

Bárcsak úgy szoríthatnálak

magamhoz,

mint egy gyanúsan meleg,

hosszúra nyúlóan világos,

szokatlanul kellemes,

de szokásosan nyüzsgő

pályaudvaron az a bácsi

a biztosan értéktelen,

szakadozva tengő-lengő,

megkopottan feketéllő,

világháborút megélő táskáját

szorítja most

magához.