Tavaszi Napban,

Gyűlölöm ha szeretsz, és szeretem ha gyűlölsz.

Mikor sok időt töltök emberek között úgy érzem egy idő után, hogy nem szeretnék mást csak egyedül lenni és végre meghallani a saját gondolataimat.

Néha fázok, ami annyit jelent csupán, hogy minden egykori forró csókod a lelkemen, lassan halott emlékké válik...

Egyre nehezebben kapcsolódok. Néha szeretném, hogy megértsenek, de rájövök nehéz úgy, hogy én meg nem értem az emberek többségét. Mintha elmenne mellettem a világ, a trendek, és az, hogy aktuálisan éppen mit illik vagy mit nem. Soha nem álltam be a sorba és most sem vagyok képes. Ez lehet, hogy egy kereszt, ugyanakkor néha jó érzés azt látni, hogy ti olyanok vagytok, én meg ilyen. Egy a lényeg: túlgondolni nem szabad, meg kell élni.

"Két napja nem beszéltünk, hát elmentem hozzá. Ő csendben ajtót nyitott, hosszan vizsgálta az arcomat, elmélyült a szemeimben, majd pár perc közénk ült zavart némaság után megfogta a kezem, behúzott a szobájába és esélyt sem adott, hogy bármit is mondhassak... Az arcomra ült."

végleg elvesztem benned, mialatt a te és én, mi lettünk

Szükségem van rád, de nem minden áron.

tévedtem

nem magamat imádtam,

hanem tévesen

azt az embert,

akinek téged hittelek.

kényelmes volt

azt gondolnom, hogy

a hibáid valójában erények,

s ezzel megsemmisíteni

az önbecsülésem

utolsó szilánkjait is...

"Azt mondják egy rossz kefélésnél nincs rosszabb. De van. Az, ha újra és újra kényszeresen megismétled azzal, aki újra és újra megöl téged"