Egy Sötét Kórházi éjszakán,

Vagyunk

Bólogat, bólogat, bólogat

nem kiabál, nem akad ki,

nagy levegő…

Kifolyik a hangom,

Egy jóízű nevetés.

Tekeredik a borostyán, egybeforrunk.

Mámor és részegség, féltett hajszálrepedések.

a biztonságod illúzió,

Én mégis kapaszkodok beléd.

Ébredj fel!

Ez nem az a hely

Hol elállhat benned a zápor

Hallgass el!

Ugyan, mit érsz vele?

Itt a szó sosem segít a vágyon

A suttogásom oly' fülsüketítő,

ahogy átpréselem a fogaim közt

mennyit sírtam éjeken át,

mennyit sírsz majd egy életen át.

A szó elszáll, a csend itt marad,

mindkettőnk szívéből halkan vér fakad.

Hallgatásod oly' fülsüketítő,

mindent odaad,vagy véglek kitöröl

Nem az vagy, akit a tükörben látsz, hanem aki a tükörbe néz

Nézz magadra.

Nézz rám.

Kinek fáj jobban?

Talán nem kellene hagynom, hogy

A szenvedésem

Határozzon meg

Újra és újra

Te, az eszembe jutva

Vissza a megszokott rosszba

És újra, és újra…

Tekintetem a plafonra függesztem

Körülöttem zsong mindenféle jajszó

Kicsúszik a kezemből a gyógyszeradagoló

És te mégis maradsz az ágy mellett